Harmadik fejezet

Hétvége… Kyra boldogan élvezte ki azt a félórát, amennyivel többet vacakolhatott a felkeléssel. A szombatnak köszönhetően csak tízkor nyitott a Mace, úgyhogy elég volt kilencre odaérnie az egyetemi negyedbe. De mikor aztán már nem halogathatta tovább, kimászott az ágyból, majd egy gyors öltözést és reggelit követően görkorcsolyát húzott a lábára és már otthon sem volt.
Az egyetemi negyed pont olyan volt, mint amilyennek előző este lefestette Shane-nek. Alig voltak az utcákon, de talán csak a hétvégi korai időpont volt az oka… Mikor a kávézóhoz ért, Shane-nek még nyoma sem volt. Ezen a lány akaratlanul is elvigyorodott.
~Még a végén kiderül, hogy van, aki még nálam is többet tud késni…~ gondolta gonoszkodva, miközben a konyhába sétált.
Egy ideig pakolászott a csészék és kávés dobozok között, rendszeres időközönként az órájára pillantva. Már majdnem tíz óra volt, és az új fiúnak még mindig nyoma sem volt. És kezdte idegesíteni a lányt.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltotta a konyhaasztalra vágva egy doboznyi brazil kávét.
- Mit nem hiszel el?
- Az istenért, Shane! Miért kell neked így settenkedned? És hol a pokolban voltál? Már egy órája itt kellene lenned! – kiáltotta az ajtóban megjelenő srácnak.
- Nyugi! Hiszen itt vagyok, vagy nem? Nem kell rögtön úgy kiakadni… - csitítgatta fölényesen a lányt.
- Mondd, mégis mi a pokolnak jelentkeztél ide dolgozni? Mert, ahogy elnézlek, nem hiszem, hogy pénzre lenne szükséged… Dolgoztál egyáltalán valaha is? – kérdezte Kyra lemondóan, de mikor a srác válaszolni akart, egy intéssel beléfojtotta a szót. – Hagyd, nem érdekel… Ki kell nyitnunk…

Ez a nap is tipikusan olyan volt, amiért Kyra utálta, hogy hétvégén is dolgoznia kell. Egész nap alig tízen tévedtek be a kávézóba, közülük is ketten csak útba igazítást akartak. Már majdnem négy óra volt, s egy órája senki nem tette be a lábát az üzletbe. A pincérlány jobb híján előhalászta a pult alól a számlakönyvet, és nekiállt átnézni.
- Mit csinálsz? – kérdezte Shane, mikor végzett a ma használt néhány csésze elmosogatásával, és kijött a konyhából.
- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne… - felelte a lány, fel sem pillantva a könyvből.
- Most meg mi bajod van?... Ne mondd, hogy még mindig azért vagy dühös, mert késtem egy kicsit…
Kyra azt hitte, menten elájul ennek hallatán.
- Ezt most inkább hagyjuk… Beszélnem kell Mr. Mason-nel… - azzal félretolta az útjából a fiút, és hátrament az irodába.
Shane értetlenül bámult a lány után, már épp utána akart menni, mikor megszólalt az ajtó felett lógó csengettyű, így kénytelen volt maradni és a vendéggel foglalkozni.
- Üdv! Mit adhatok? – kérdezte, bár a hangsúlyából az érződött, hogy ha jót akar magának, most azonnal forduljon meg és sétáljon ki azon az ajtón.
- Hello! Én Kyra-t keresem, a barátja vagyok. Itt van?
Shane összehúzott szemmel mérte végig a pult túl oldalán álló srácot. A fiú magabiztos fellépése és kiállása egyáltalán nem tetszett Shane-nek.
- Nem, sajnálom. Ma nincs bent – hazudta szemrebbenés nélkül.
- Hát, rendben… Pedig azt mondta egész hétvégén dolgozik…
- Hát, most még sincs bent…
- Oké, akkor… Kösz, és viszlát! – mondta a srác némileg összezavarodva.
- Viszlát! – vigyorodott el gonoszan Shane, mikor a másik fiú már ajtón kívül volt.
- Kivel beszéltél? – kérdezte Kyra, aki épp ekkor ért vissza.
- Én?... Csak egy turistával. Nem találta a múzeumot…
- Hihetetlenek ezek a turisták! Hogy még itt is képesek eltévedni… Na jó, Mr. Mason azt mondta, hazamehetsz. Ha ennyire nincs forgalom, fölösleges nyitva tartanunk.
- Rendben. Akkor hétfőn találkozunk!

- Kyra! Kyra, várj!
- Ó, hello, David! – mosolygott a lány a suli folyosóján utána loholó srácra.
- Szia! Meg akartam mutatni neked ezt… - mondta a lánynak nyújtva egy cd-t. – Kerestelek már szombaton is a Mace-ben, de az az új pincérgyerek mondta, hogy szabad napos vagy.
- Mi? Hogy mit mondott? – kérdezte a lány döbbenten.
- Hát… azt mondta, nem vagy bent… - mondta a srác a vállát vonogatva.
- Megölöm! Esküszöm, megölöm! – morogta Kyra duzzogva.
- Valami baj van? Tudod, hogy nekem elmondhatod… - mondta a srác, közelebb húzódva a lányhoz.
- Az az idióta, az a bajom… Bocs, David, de most mennem kell…

A lány dühöngve tépte fel a Mace ajtaját.
- Shane! – kiáltotta, vagyis inkább, üvöltötte, miközben az öltöző felé rohant.
- Mi a baj? – kérdezte az öltözőből kilépő fiú, az ingén lévő utolsó gombokkal bajlódva. – Időben itt voltam. Még nálad is korábban érkeztem!
- Nem érdekel, mikor érkeztél! Mit mondtál David-nek? – támadt neki dühösen.
- Hé, hé, álljunk csak meg! Ki az a David, egyáltalán?
- Ne csináld ezt, úgy se veszem be. A srác, aki szombaton itt volt, és engem keresett. Azt mondtad neki, hogy nem dolgozom. Mégis honnan vetted magadnak a bátorságot?
- Ugyan, Kyra, ne csináld már! Te jobbat érdemelsz, mint az a majom!
- Mi van? – nézett fel a fiúra Kyra, most már teljesen értetlenül.
- Hát, ha neked egy olyan fiú kell… Te tudod… - Shane ezzel lezártnak tekintette a dolgot a maga részéről, és a lányt faképnél hagyta.
- De hát… Én nem is járok David-del… - mondta halkan, de a távozó fiú azért még így is meghallotta és a szavak elégedett mosolyt csaltak az ajkára.

Második fejezet

Az elkövetkező néhány nap a lehetőségekhez képest békés nyugalomban telt. Már ha békés nyugalomnak lehet nevezni, ha valaki minden nap hajnalban kel, három óra meló után négy-hat órát ül suliban, csak hogy utána újra mehessen dolgozni… Mert ha így nevezhetjük, akkor Kyrának bizony békés nyugalomban teltek a napjai. Ismeretlen ismerőse többet nem bukkant fel a kávézóban (máshol sem), és ennek egyszerre örült is meg nem is. Péntek délután három óra. A Bertonwood Művészeti Iskola egyik tetőtéri termében öt diák hallgatta a spanyol származású gitár tanár szónoklatát arról, hogy milyen fontos a koncentráció, ha a muzsikát választják hivatásuknak. Ez ment már egy negyedórája. Az egész azzal kezdődött, hogy Kyra belerontott a szólamába. Ettől persze Senor Sandro teljesen megvadult. A lány először elszégyellte magát, de ahogy telt az idő egyre unott, majd idegesebb lett. Ő is és a többiek is elég jól ismerték a tanárt, hogy tudják, ha egyszer belelendül, nehéz leállítani, és ilyenkor valahogy soha nem érti azt az angol mondatot, hogy „Vége az órának.” Igaz, ha spanyolul mondanák se hallaná meg… - Mi a fene van veled, kisanyám? – hajolt Kyra-hoz az egyik lány. A kérdezett először a tanárra pillantott, de mivel az látszólag se nem látott, se nem hallott a másik lányhoz fordult. Noemi a legjobb barátnője volt, amióta csak ebbe a városba költöztek. Az ő biztatására jelentkezett a Művészeti Iskolába is. - Mi lenne? – kérdezett vissza, mintha nem tudná, hogy mire gondol a másik. - Jól van, ne szórakozz velem! Ismerlek, mint a tenyerem. Két éve nem rontottál bele semmilyen darabba. Szóval mi az? Az anyád? Kirúgott a kávézóból az a hajcsár? Mi van? – kérdezett újra Noemi fojtott suttogással. - Semmi! Se az anyámmal, se Mr. Mason-nel. Csak… - ajkába harapva félbe hagyta a mondatot. Még nem vette a bátorságot, hogy megemlítse barátnőjének azt a srácot. Többek között, mert azóta nem is látta, más részt, mert magának sem akarta elismerni, hogy valahányszor eszébe jut, görcsbe rándul a gyomra, eszelős módon vigyorogni kezd, holott minderre semmi oka nem lenne. Persze ez mit sem változtat a dolgokon… Kínos, de menthetetlenül belezúgott egy srácba, akinek még a nevét sem tudja! - Ó! Értem – vigyorodott el a barátnője. – Pasi, mi? - Ki? – kérdezte, vagyis inkább vinnyogta Kyra, kissé hangosabban a kelleténél, mire a másik három diák is feléjük fordult. - Oké, semmi gond… - Noemi leereszkedően vállon veregette barátnőjét, és vigyorogva elfordult tőle. Kyra fülig vörösödve mélyebbre süllyedt a székén és magában azért imádkozott, hogy Senor Sandro hagyja már abba a monologizálást, mert már így is elkésett a Mace-ből és lassan fennáll a Noemi által emlegetett kirúgás veszélye. Bár, ki tudja, találna-e bárkit is a helyére… Újabb harminc percnek kellett leketyegnie, hogy a Senor kiengedje végre őket. Ennek örömére Kyra csak egy „Rohannom kell!” odavetésére vesztegette az idejét, és máris az ajtón kívül volt. Gitárral, táskával megrakodva, futva indult meg az egyetemi negyedig, ahova még egy negyedórás késést okozva végül sikerült is befutnia. - Igen, elkéstem, tudom! Nem fordul elő többet! – kiáltotta, amint feltépte a hátsó ajtót és végig trappolt a folyosón az öltöző felé. - Kyra! Felvettem egy új felszolgálót! Tanítsd be! – kiáltott utána a főnöke az irodája ajtajában állva. - Meglesz! – felelte vissza a lány, hasonló hangnemben, majd bevágta maga mögött az öltözőajtót. A következő, ami kihallatszott az ajtó mögül, az Kyra sikítása volt. - Mi a fenét keresel te itt? – visította a lány. - Öhm… Itt dolgozom? – kérdezett vissza a srác (igen, Ő!), olyan mosollyal, hogy a lánynak azonnal remegni kezdtek a térdei. – Kint megvárlak… Egyébként, Shane vagyok… - mondta, még mielőtt kilépett volna a folyosóra. ~Shane…~ Kyra ajkát erőtlen sóhaj hagyta el. Lecsúsztatta a gitárt a válláról, és lerogyott a padra. Bárkinek letagadná, hogy napok óta azon gondolkozott, hogy vajon hogy hívhatják. De ez… olyan tökéletesen illett hozzá a neve, hogy hirtelen nem is értette, hogy nem találta ki… Közel tíz percbe került, hogy sikerüljön elég erőt találnia magában ahhoz, hogy az egyenruhát átvéve elhagyja az öltöző nyújtotta biztonságot. - Már azt hittem eltévedtél… - üdvözölte Shane, mikor végre kimerészkedett a folyosóra. - Haha! – válaszolta Kyra fintorogva. – Gyere! Ez itt a konyha, de gondolom, ez még nem okoz gondot… Te fogsz mosogatni – közölte gonoszan elmosolyodva. Először látta, hogy a fiú arcára eltűnik a fölényes mosoly. - Ez ugye nem komoly? - Ó, dehogynem! Te vagy új fiú, tiéd a mosogató… - felelte a lány, egyre inkább nyeregben érezve magát. - Szóval egész délután itt kell gályáznom a mosogató mellett? – kérdezett vissza újból a srác vérig sértve. - Őőő… nem. Csak amikor épp nem kell felszolgálnod odakint vagy amikor már nagyon sok a mosatlan… Nyugi, senkinek nem csúszik le a karikagyűrű az ujjáról egy kis mosogatástól… - Kyra szürkéskék pillantása a srác kezére siklott. – De ha félted ezt a kis csodát, talán vedd le előtte… - Haha… - idézte Shane a lány korábbi „szavait”, de azért mikor a lány nem látta, lehúzta a gyűrűjét és zsebre vágta. Odakint aztán Kyra elmagyarázta a különböző fajtájú kávék helyét és a tárolásukra vonatkozó előírásokat, a kávéfőző használatát, majd Shane kezébe nyomott egy jegyzettömböt egy ceruzával. - Hajrá, nagyfiú! Ha valami nem menne, csak szólj… - mondta, olyan magabiztossággal, mintha nem kerülgetné folyamatosan ájulás, amióta a srác mellette van. De ideje volt kinyitni, így nem maradt több ideje arra, hogy egyszerre sírjon és ujjongjon új kollégája kilétén… - Mondd csak, ez mindig ilyen? - Mi? És milyen? Péntek lévén már tíz óra is elmúlt, mire az utolsó vendégek is elmentek. Shane könyékig habosan a mosogató mellett állt (Kyra legnagyobb gyönyörűségére), míg a lány az elmosott csészéket, tányérokat és kancsókat törölgette, hogy hamarabb végezhessenek. - Hát a munka? Mindig ennyit kell rohangálni? – fejtette ki a kérdést a srác. - Általában. De ma péntek volt és ez mindig durva. Az egyetemistáknak végre vége a hétnek és órákra beülnek ide. Holnap is jösz? A hétvége mindig lazább… Ilyenkor az egész negyedben alig vannak, így csak a turisták tévednek be ide néha-néha… - magyarázta. – Egyébként pedig, még a reggelek szoktak húzósak lenni. Egymást tapossák, hogy megkaphassák a kávéjukat még meló meg óra előtt. De legalább mind elvitelre kéri és nem kell utána mosogatni… - tette hozzá elmosolyodva. - Ez bíztató… Akkor én ezentúl csak reggeli műszakban dolgozom… - felelte Shane durcás fintort vágva. Kyra csak nevetett rajta. - Jól van, tűnj innen és ne szenvedj már! Majd én befejezem. Úgyis nekem kell bezárnom – mondta neki. A fiúnak nem kellett kétszer mondani. Azonnal lerakta a kezében tartott csészét meg a szivacsot. Csak megtörölte a kezét és máris az ajtóban volt. Kyra csak a fejét csóválta, miközben beállt a mosogatóhoz, hogy elmossa a maradék edényeket. - Most meg mit nézel így? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Shane már percek óta ugyanúgy áll az ajtóban. - Semmi. Csak nem értelek… - felelte a fiú, és mosolygott. - Mi van? – nézett fel a lány a szemöldökét összevonva, de azért mosolyogva. - Semmi. Jó éjt! - Ja, neked is… - Kyra mosolyogva megforgatta a szemeit, majd visszatért a munkájához. Csak annak örült, hogy Shane már nem láthatta, hogy elpirul…

Első fejezet

Kócosnak tűnő, vállig érő fekete haj; farmer, póló, laza ing; a vállán hátizsák… Egy centivel sem nézett ki rosszabbul, mint délelőtt. Kyra igyekezett összeszedni magát. Újra felöltötte a vendégeknek szóló mosolyát, és odasétált a sráccal szembe (a pult biztonságos túloldalán). ~ Nyugi, ő is csak ugyanolyan, mint bármelyik egyetemista srác, akik idejárnak. Még akkor is, ha nekik nincs ilyen szemük… és ilyen mosolyuk… Hagyd abba! ~ Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért képtelen túllépni ezeken a tényeken. - Szóval, mit adhatok? – kérdezte a pultra támaszkodva. - Kyra? Milyen név az, hogy Kyra? – kérdezte válasz helyett a srác, a lány névtáblájára nézve. Kyra felsóhajtott. Már megint ugyanaz a nóta… - Görög. Vagyis csak görög eredetű – felelte grimaszolva. Időnként utálta az anyját, amiért ezt a nevet adta neki. – Na, ha ezt megbeszéltük, kérsz is valamit, vagy csak az időmet lopod? Mert ez esetben a kijárat arra van! – mutatott az ajtó felé durcásan. A srácot jól láthatóan szórakoztatta a lány

viselkedése. A földre ejtette a táskáját és letelepedett az egyik bárszékre. - Hmm… Még nem sikerült választanom… - felelte, és a kezébe vette a pulton várakozó itallap egy példányát, és elmélyült tanulmányozásba kezdett. - Remek… Szólj, ha sikerült megküzdeni vele… - felelte a lány, és faképnél hagyta. A pult másik végére húzódott, és inkább csak alibiből, mint szükségszerűen, nekiállt feltölteni a pult mögötti falon sorakozó kávés üvegeket. - Jó, sikerült. Kipróbálnám ezt a szerecsendiós kávét – szólalt meg a srác alig, hogy a lány elvonult. Kyra csak bólintott, és a kávéfőzőhöz lépett, hogy elkészítse a rendelést. Az ismerős mozdulatok megnyugtatták, még szinte arról is sikerült megfeledkeznie, hogy ki is az egyetlen vendége. Szerencséjére alighogy letette a srác elé a csészét, betoppant egy kisebb csoport, akik szinte minden második délutánjukat itt töltik, ha kiszabadultak az egyetemről. - Hello, Kyra! – intettek mosolyogva a pincérlánynak, majd szokásos sarokasztalukhoz telepedtek. - Sziasztok! – mosolygott vissza a lány, majd egy tollat és jegyzettömböt ragadva az asztalukhoz sétált. – A szokásos lesz? Hol hagytátok Mikey-t és Nora-t? – kérdezte, ahogy végignézett a társaságon. - Igen, a szokásosat. Mikey-ék majd jönnek, csak még beszélnek a proffal… Úgyhogy majd jönnek ők is, ne félj! - felelte az egyik szemüveges srác. - Oké, mindjárt jövök… - bólintott mosolyogva a lány. Innentől kezdve nem sok ideje maradt legújabb ismeretlen ismerősére. Szerencsére. A kávézó megtelt diákokkal és tanárokkal, akik egymást váltották az asztaloknál és a pultnál, alig hagyva időt Kyra-nak, hogy szusszanjon egyet, nem hogy az ismeretlen sráchoz szóljon, aki még három órával később is ugyanott ült, szünet nélkül figyelve a lányt. Délután négy körül megjelent a tulaj is. Először ellenőrizte, hogy Kyra mindent megfelelően csinált-e; noha négy éve, mióta itt dolgozik, egyszer sem vétett semmilyen hibát. Pedig szinte mindig egyedül dolgozott. Akárhányszor jelentkezett valaki dolgozni a kávézóba néhány hét vagy hónap múlva már hűlt helye volt. Vagy a sok munkát nem bírta, vagy a főnököt. Így Kyra többnyire egyedül dolgozott, amit csak eleinte sajnált, de aztán megtalálta a módszert, amivel gond nélkül elboldogul egyedül is. Mire elérkezett a kilenc óra és vele a zárás a pincérlány már azt sem tudta hogy hívják. Hetek óta nem volt ekkora forgalom. - Te mit keresel még itt? – kérdezte az idegen sráctól, miközben a koszos csészéket pakolta egy tálcára. - Nem mondtad mennyi lesz a kávé… - felelte az önelégült mosollyal. - Ja, és te csak a betűket ismered, a számokat nem… - vágott vissza a lány, és lecsapta elé a nyitott itallapot a szerecsendiós kávénál. – 3,50 lesz… Ha esetleg nem boldogulnál… - Kösz – vigyorgott a srác. Kyra csak vágott egy fintort, és kivitte a konyhába a csészékkel megrakott tálcát. Odakintről hallotta aztán, hogy megcsendülnek az ajtó feletti csengettyűk, a srác távozásáról tanúskodva. Visszasétált előre, bezárta a bejárati ajtót és átfordította a táblát. A pulthoz lépve felvette a srác által húszdollárost és a mellette hagyott cetlit: „A visszajárót tartsd meg.” A hátoldalán pedig: „Hívj fel: 737693645” - Naná… Az arcát elfutó pírtól megharagudott, és gombóccá gyűrte a cetlit, majd a köténye zsebébe dugta…

Bevezetés

Ahhoz képest, hogy alig néhány hete köszöntött be a tavasz, verőfényes napsütésben fürdött az egész város már harmadik napja. A késő délelőtti órához méltó álmos lustasággal andalogtak az emberek az utcán.
Kivéve egyetlen embert. A lány sietősen trappolt végig az utcán, tökéletesen elbástyázva magát a külvilágtól. Nem elég, hogy az oldalán lógó táska mellett egy gitárt is cipelt a hátán, a fülhallgatójából éktelen hangosan szólt valamilyen pergő gitárdallam, ellenzős sapkáját ferdén a szemébe húzta és ahelyett, hogy a lába elé figyelt volna, a kezében tartott kottákat böngészte.
Természetesen, ahogy annak lennie kell, megtörtént a baleset. Nekiment valakinek. Az ütközést érezve gyorsan hátrébb lépett, s noha sikerült nem elesnie, a kották és füzetek kupaca a földön kötött ki, beterítve a járdát az ő és az idegen lába körül. Zavartan húzta le a fülhallgatót és szégyenkezve nézett fel az idegenre… Csak hogy szembetalálja magát a világ leggyönyörűbb fekete szemeivel.
A fekete szempár gazdája enyhén felvont szemöldökkel hordozta végig pillantását a viseletes edzőcipőtől a kopott farmeren és a barna blúzon át a drapp színű ellenzős sapkáig.
- Öhm… Ne haragudj nem figyeltem… - hadarta a lány, miközben letérdelt, hogy összeszedje a szétszórt papírokat.
- Na, ezt észrevettem… - felelte a srác, s noha a hangjában gúnyolódás csengett, ő is letérdelt, hogy segítsen felszedegetni az elhullajtott papírokat. – Wow! Ezt le is játszod? – kérdezte a kezében tartott kottát nézegetve.
- Többé-kevésbé… - felelte zavart óvatossággal a lány. – Visszakaphatnám? Már így is késésben vagyok – mondta a fiúnál levő kottáért nyúlva.
- Mégis honnan? – kérdezett újból a srác, miközben pillantását végre lassan újra a lányra fordította.
- A suliból – felelte amaz, s kihasználva a lehetőséget, kikapta a fiú kezéből a kottát, majd egy „Viszlát!”-ot odakiáltva elsurrant mellette.
A srác egy pillanatig döbbenten nézett a lány után, aki épp ekkor fordult be a sarkon.
- Ja, neked is viszlát… - mormolt maga elé, majd a fejét csóválva tovább indult.

~Az Isten szerelmére, Kyra! Csak te lehetsz ilyen szerencsétlen! Így viselkedni! Egy ilyen sráccal!~
A lány némán átkozódva –most már- rohant végig az utcákon, egészen a Bertonwood Művészeti Iskoláig. A kapun berohanva épp csak annyi ideje maradt, hogy felérjen a második emeleti zeneterembe.
- Nem késtem, tanár úr! – vágta rá köszönés helyett, de legnagyobb meglepetésére a terem üres volt.
Értetlenül nézett körül, mintha arra számítana, hogy az idős tanár valamelyik kottatartó mögött rejtőzött el, de persze nem így volt. Erre kinyitotta az ajtót, hátha talál rajta egy üzenetet, hogy Mr. Minim beteg vagy más elfoglaltsága miatt nem ér rá órát tartani, esetleg, hogy másik szobában tartják az órát. De semmi ilyesmit nem talált. Így aztán vállat vont és újra becsukta az ajtót.
- Ezt is megértük… Én értem ide hamarabb… Wow!
Lepakolta a cuccait az egyik sarokba, majd a kottáival a zongorához sétált. Némi gondolkodás után

kiválasztotta azt a kottát, amit olyan nehezen szerzett vissza attól a fiútól és kitette a kottatartóra. Beállította a metronómot és belekezdett a darabba. Az igazat megvallva nem is tudta, miért ezt gyakorolja, hiszen Mr. Minim ezt csak azért adta, hogy ha indulni akarna az évzáró zongoraversenyen, ezt tanulja meg. Már pedig neki, jelen állás szerint, esze ágában sem volt indulni azon a versenyen. Bár… tény, hogy a díjazásért igazán megérné bevállalni azokat a különórákat…
~ Ezt most azonnal verd ki a fejedből! ~ csattant fel magában, hisz így is épp elég dolga van és állandóan százfelé áll a feje.
Az elefántcsont billentyűkön táncoló ujjait nézve újra a fülében csengett az idegen fiú hangja:
„Wow! Ezt le is játszod?”
Az ajtó nyílása rázta fel gondolataiból. Gyorsan lekapta a kezét a billentyűkről. Persze ez már nem segített…
- Nocsak, Kyra! Hát mégis úgy döntött elindul a versenyen? Igazán örvendetes! Meglátja, gond nélkül menni fog ez magának! – örvendezett az idős Mr. Minim, miközben egy jókora kupac kottát magához ölelve belépett.
- Én… nem… igazából csak… - hebegte a lány zavartan. Az idős zenetanár szinte már a nagypapája volt. Mióta három éve beiratkozott ebbe a suliba, Mr. Minim volt, aki előrébb segítette. Már azt is nehéz volt kimondani, hogy át kell gondolnia, hogy induljon-e a versenyen. Most meg… összetörné a szívét, ha nemet mondana… - Igen, úgy döntöttem indulok… - felelte, és közben tudta, hogy ezzel nagyjából a halálos ítéletét írta alá, mert vagy innen rúgják ki, vagy a melójából…
- Nagyszerű, nagyszerű! Akkor nézzük meg először azt a Beethovent, utána pedig elkezdünk ezen dolgozni.
Kyra szótlanul bólintott. Kicserélte a kottákat és játszani kezdett…

Négy órával később még mindig magát átkozva lépett ki az iskolából. Hogy valamennyire sikerüljön lehiggadnia, mire odaér a Mace-be, újból a fülére húzta a fejhallgatót és a lejátszó hangerejét maximumra tekerte.

Szerencsére ezúttal sikerült eljutnia az úti céljáig anélkül, hogy bárkit is elgázolt volna. A hátsó bejáraton át előbb az öltözőbe, majd miután átöltözött az egyenruhájába, előre ment. A Mace egy kávézó volt az egyetemi negyedben, és a szerecsendióval ízesített kávéjáról volt híres. A helyzetéből adódóan többnyire egyetemisták és a professzoraik látogatták, de néha még turisták is betévedtek.
Szokás szerint rá várt, hogy kinyisson az ebédszünet után. Átfordította a táblát az ajtón, majd mivel ilyenkor még jó félóráig senki nem szokott érkezni, a pult mögötti konyhába sétált, hogy elkészítse a törzsvendégek által rendszeresen megrendelt kávécsomagokat. Alig telt el öt perc, az ajtó fölé szerelt csengettyűk csilingelése jelezte, hogy vendég érkezett.
- Egy pillanat! – kiáltott ki, majd amikor befejezte a csomagot, amin épp dolgozott, vidám mosolyt öltve kilépett a konyhából. De a mosoly szinte azonnal az arcára fagyott. – Te?
- Nocsak, a karambolos lány…